2010.06.04. 09:15, Fawkes
eredeti időpont: 2010.05.25. 18:15
"Jon Favreau rendező és Justin Theroux forgatókönyvíró lehengerlő geek-hozzáállásával popkulturális ikonná emelik Vasembert, képregény-vonalon Chris Nolan újrapozicionált sötét Batmanje mellé egy igazi „RockNRollát” állítanak, a mainstream fémhulladékok közt pedig úgy vágják bordán a Transformereket, hogy azokba beszorul a fáradt olaj. Igazán menő, sőt, pöpec a Vasember 2.
 |
Pedig a két megszállott fickó beleeshetett volna abba a hibába, amibe sokan, akik egy valóban pompásra sikerült első rész után a szélesre nyíló stúdióbukszáknak köszönhetően dagadtra tömik indokolatlan akcióval a folytatást. De nem, esetükben a profizmus és a rajongás olyannyira kiegyensúlyozódik, hogy felismerték az első rész erősségeit, elsősorban azt, hogy a főhős Tony Starkot alakító Robert Downey Jr. teljesen magáévá tette a karaktert. Nem lehetett nehéz, hiszen a hedonista sztár/szuperhős gyakorlatilag az ő pályáját is tükrözi. Szóval, ha Tony Stark létezne, akkor csak és kizárólag Robert Downey Jr. lehetne – ezt elhisszük.
 |
Egyébként borzasztó szerencséjük is volt a választással, mivel a színészben van annyi vonzó önirónia, hogy azzal kiradírozza a többi karakter esetleges gyengeségeit is. Favreau okosan, szinte teljes mértékben megmenti a pátosz súlyától a filmet, nem törekszik világmegváltó igazságok kinyögésére, valamiféle alapvető tanulság azonban frappáns módon a sorok közül mégis kikandikál.
Az első rész, ugye azzal ért véget, hogy Stark a média előtt bevallja, ő Vasember. Nos, a második rész pedig ezzel indít. Tehát meg kellett oldani, hogy a szuperhős leleplezését követően hogy lehet őt beilleszteni a társadalomba. Az amerikai kormányról csípős véleményt mond a bírósági jelenettel, amelyben Stark hipermodern technológiáját elkoboznák, és gyakorlatilag sorozatgyártást indítanának. Downey Jr. számára itt igazán önreflektív szöveget írtak, amikor szinte kisgatyára vetkőzteti a konkurenciát és kijelenti, hogy ő maga Vasember, nem pedig egy tőle független technológia.
 |
El lehet mondani azt is, hogy fantasztikusan építették fel a karakterek túlnyomó többségét, ahol gyakorlatilag mindegyik tisztában van a korlátaival és a határaival. Sam Rockwell a konkurens fegyvergyártó személyében épp annyira ripacs, hogy az még nem teszi nevetségessé magát a szerepet. Mickey Rourke, a főellenség Ivan Vanko (a képregényben Ostor) megformálásában pedig hozza a Pankrátorban megismert arcot, ami ugyancsak egy testhezálló szerep, kevés szöveggel és retrósan ható orosz akcentussal. Nem utolsósorban Gwyneth Paltrow a tőle megszokott bájjal tölti meg Pepper Potts, Stark titkárnőjének figuráját.
 |
Pompásan működik emellett az intertextualitás: kellő módon illeszkednek az események folyamához a Marvel-univerzumból kiragadt kisebb-nagyobb szeletek. A szuperhősök háttérszervezete, a S.H.I.E.L.D, Nick Fury (Samuel L. Jackson) vezetésével, és a Scarlett Johansson latexruhás Trinity-ihlette karakterének beiktatása, tudván, hogy a film nem róluk szól. Valahol megvan a veszélye annak, hogy teljesen indokolatlan az ő szerepeltetésük anélkül, hogy kifejtenék, kik is ők, és mit keresnek a filmben. Talán ezért érdemes egy kis háttérinformációt szerezni a Marvel-hősökről, ezzel ugyanis inkább a „geek”-eknek akarnak kedvezni, ahogy más apróbb utalással is, mint a Stark barkácsolt részecskegyorsítójához felhasznált Captain America-pajzzsal.
Mindent összegezve egy kiegyensúlyozott, könnyed szuperhős-történetet kapunk, amely nem egy bemagolt tanulságot próbál belénk sulykolni, hanem Robert Downey Jr., legutóbb a Sherlock Holmes-filmben is kiaknázott klasszikus sztár jellemét használja ki. Mindenfajta magasztos nyáladzástól lecsupaszítva tudatja a nézővel a legerősebb társadalmi szerepének, felelősségvállalásának jelentőségét. A sok-sok valóban menő, humoros megjegyzés leveszi az embert a lábáról, és igazolja a Lumiére-univerzum, a mozi, mint szórakozóhely legitimitását."
AJÁNLOM AZ OLDALT
